Az ősmagyar konyha eleink honfoglalás kori és az előtti általános ételeit, italait, gasztronómiai szokásait, hagyományait foglalja magában.

Őseink állandó szálláshelyein üstben, bográcsban és kemencékben főztek-sütöttek, amikor azonban úton voltak vagy állataikkal távolabb éltek állandó szálláshelyüktől "kővel főztek", hiszen üstjeiket és cserépedényeiket nem tudják lovon szállítani.

Tűz csiholására viszont mindig volt tarsolyukban tűzszerszám (tapló és tűzkő vagy acél).

Az ősmagyar konyhára jellemző volt a sokféle fűszer használata.

csombor

A máig elterjedt fűszerek közül pedig -francia botanikusok feltételezése szerint- kettőt a magyarok hoztak be Európába a X. században, mégpedig a tárkonyt és a csombort.

 tárkony

Ezenkívül a „fűszerszámok” egész tárházát ismerték. Legjellemzőbbek:

• kakukkfű

• kömény

• fokhagyma

• szurokfű

• kapor

• turbolya

• lestyán

• citromfű

• fehér mustár

• zsálya

• gyömbér

Sok vadon termő fűszerfüvet, ízesítőt is használtak, például: vízitorma, galagonya, pipacs, cickafark, bojtorján, csalán, mezei katáng, tyúkhúr, kamilla, pitypang, mezei zsázsa, medvehagyma.

Őseink elsődleges itala természetesen a tiszta víz volt, de ezenkívül kedvelt italok voltak még az alábbiak.

A kumisz

A kumisz az ősmagyarság híres, édeskés, enyhén szénsavas, alkoholos itala, mely az összes Belső-Ázsiai népnél elterjedt és kedvelt.
A kumiszt kancatejből készítik erjesztéssel. Minél tovább hagyják a kumiszt az erre a célra kialakított bőrtömlőkben érlelődni, annál magasabb lesz az alkohol-, tejsav- és szénsavtartalma, míg cukortartalma csökken.

Egy nép ételkultúrája éppúgy hozzá tartozik, mint néprajza, zenevilága, hitvilága, nyelve vagy testalkata.

Kövi Pál írja:

"A népi muzsikához és a népdalkultúrához hasonló érték és páratlan művelődési kincs rejlik a gasztronómiában. Ezt a kincsesbányát fel kell tárnunk, alá kell szállnunk a mélyére, mert minél mélyebbre hatolunk benne, annál magasabbra jutunk a tudás és a szellem dolgában".

Ételeink egészen más jellegűek voltak - és ma is azok -, mint Európa más népeié.

A magyar konyha még a XX. század elején Európában elsőnek, a világon a kínai és a thai konyha után harmadiknak számított; ma már az első tíz között sincs. Ennek oka az, hogy egyre nagyobb mértékben vesszük át a mieinkénél sokkal alacsonyabb szintű "európai", netán "amerikai" ételeket, amelyek ősi ételkultúránk lealacsonyítását okozza és ősi, még nemrég élő hagyományaikat veszi el.

Őseink állandó szálláshelyein üstben, bográcsban és kemencékben főztek-sütöttek, amikor azonban úton voltak vagy állataikkal távolabb éltek állandó szálláshelyüktől "kővel főztek", hiszen üstjeiket és cserépedényeiket nem tudják lovon szállítani.

A húsok konzerválási módja Európában a füstölés, Ázsiában és őseinknél az aromás füvekkel (kakukkfűvel, rozmaringgal, tárkonnyal) való pácolás volt.

A szárított hús készítése pásztorembereinknél volt fellelhető, és közöttük a mai napig élő gyakorlat.

Giovanni Villani XIV. századi olasz történetíró így számolt be a Magyarországon látottakról: "Ha levágják a marhát, húsát nagy üstökben megfőzik. Ha már jól meg van főzve és besózva, leválasztják a csontról és kemencében megszárítják, majd finom porrá zúzzák.

Mi a garam masala?

Egy igazi indiai szakács mindig maga készíti a friss garam masalát. Erre az indiai fűszerkeverékre is igaz, hogy ahány ház, annyi szokás.

Egy barnás színű indiai fűszerkeverék. A „garam” jelentése csípős, a „masala” pedig keveréket jelent. Gyakorlatilag minden egyes indiai családnak saját receptje van, és a hozzávalók régiónként is különböznek. A garam masalát megvehetjük készen, de ha kontrollálni szeretnék az hozzávalók arányát és frissességét, készíthetjük házilag is.

A zsidó konyha tartalmazza talán a legtöbb előírást az ételek elkészítésére és tálalására vonatkozóan. Éppen ebben rejlik különlegessége. A zsidók számára fogyasztható, azaz kóser ételek eredete az ókori Izraelig nyúlik vissza, és sajátosságai a Biblia számos vallási előírásában gyökereznek. Az előírások többségét Mózes ötödik könyve tartalmazza, és ezekhez a vallásos zsidó családok ma is ragaszkodnak. A zsidó ételekre vonatkozó fő törvények lényegében három csoportra oszthatók: