Végy 4 medvetalpat, 2 hódfarkot, fél kiló bölényhúst, 1 mocsári madár húsát, egy marék erdei vörösbogyót a folyóparti erdőből, májusi citromfüvet...

Na jó, ezeket inkább kihagyjuk...

Felhasználunk viszont vadrizst, ami indiánrizsként is ismert és más, itthon is kapható nyersanyagokat.

A receptekkel viszont várunk a következő bejegyzésig, hogy kellőképpen ráhangolódhassunk e szellemvilággal, több ezer éves tapasztalattal átitatott kultúrára.  Előbb felkeltjük, felidézzük az ősi ételkészítési hagyományokat.

Az ízek nyomán egészen az ősi indián időkbe juthatunk:


I. Esőisten legkedvesebb gyermeke

A mai pueblo indiánok kultúrája Új-Mexikóban az Anasazi kultúrára nyúlik vissza, amely Kr. E. 1100 és 1300 között virágzott. A pueblo azoknak az indián településeknek a spanyol neve, amelyeket agyagba vájtak vagy agyagházakból méhkasszerűen egybeépítettek Észak-Amerika déli területein. Rio Grande, Taos vidéke, Santa Fe és az új-mexikói Albuquerque, az arizónai hopirezervátum tartozik ezekhez a területekhez.

A letelepedett földművelők különböző öntözési technikák segítségével termesztettek kukoricát, babot és tököt. A forró, száraz éghajlaton a víz életfontosságú volt, így az indián rituálék elsősorban az esőistent szolgálták. Egy pueblo indián dal szerint az esőfelhők úgy gondoskodnak a fiatal kukoricahajtásokról, mint anya a gyermekéről. Amikor a 16. században a spanyol hódítók elfoglalták a területet, a mezőgazdaság állattenyésztéssel egészült ki.

A spanyoloktól átvették a méhkas formájú, kb 1,5 méter magas, fatüzelésű, vályogtégla szabadtéri tűzhelyet (el horno). A gabona őrlésére szánt munkapad a ház belsejében volt. Többnyire három különböző, durva felületű kövön (metate), kézi őrlőkő (mano) segítségével őrölték a kukoricát lisztté.

A friss kukoricaszemeket először durvára törték, majd egy lapos agyagedényben a tűz fölött megszárították, ezután addig ismételték a folyamatot, amíg a liszt kívánt finomságú nem lett. Különösen télre készítettek sok lisztet a nők, és agyagkorsókban (ollas), agyaggal lepecsételve tárolták. Ma ilyen módon már csak vallásos célokra őrölnek. A santa clara-i pueblóban például 1885 óta működik vízimalom, amely megszabadította az asszonyokat a fáradságos munkától.

ilyen edényben főztek

II. A sokrétű pueblokonyha

Tűzön fölhevített sima kőfelületeken sütik például a különböző kukoricaliszt lepényeket. A civilizációval elterjedt a tepsi, a gáztűzhely és a műanyag edények is. A tűzhely eredetileg a szoba közepén volt, később a kéménnyel együtt a sarokba került. Nyáron kint főztek, egy egyszerű, négy oszlopon álló, kifeszített, árnyékot adó tető alatt, a tetőn szárították a tököt, a kukoricát, a chilipaprikát és egyéb növényeket.

A családi közösség asszonyai naponta egyszer főztek az egész családnak annyit, hogy legalább egy napra elegendő legyen. A gyarmatosítás hosszú ideje alatt ősi fogások és ételkészítési módok keveredtek spanyol, anglo-amerikai befolyásokkal, ennek eredményeképpen a pueblokonyha igen sokrétű. A legtöbb magot betakarításuk után feldolgozták, sütötték, főzték, pirították, a vadon termő növényeket, zöldségeket frissen és főve is fogyasztották.

Álomfogó, a pueblo indiánok kezemunkája

Tökvirág, chili, fahéj

A húsételeket egytálnak vagy sült, pirított formában készítették el, szárnyasokat, kis emlősöket, nagyobb testű állatokat nyárson, roston sütöttek. Legfontosabb fűszerük a só, kedvelt a zöld tökvirág, a chili, a bors, a cukor, a fahéj, a hagyma, a fokhagyma.

A hopi indiánoknál a kukoricalisztből készült piki, leheletvékony lepény a legkedveltebb, hozzátartozott a rituális alkalmakhoz. Kék színű kukoricát nagyon finomra őröltek, megszitálták és forró vízben addig főzték, amíg vékony tészta nem keletkezett.


Hamuban sült lepények

A sót eredetilieg sziklahamu helyettesítette, ettől lett kék színű a piki. A sütőlemezen, faszénparázson készített vékony tésztákat feltekerve tárolták, és friss vagy szárított gyümölccsel, hússal megtöltve fogyasztották. A kukoricaliszt kásája általános kenyérhelyettesítő táplálékuk. A tortilla vastagabb kukoricaliszt-lepény, ebből készül a taco, hússal vagy gyümölccsel töltve és összehajtva, forró zsírban sütve.

egy vidám Hopi indián

A kukoricával ellentétben a babot és a tököt csupán egyféleképpen, vízben főzve készítették. A búzát, a második legfontosabb gabonát a spanyolok ismertették meg az őslakosokkal. A bab nemcsak élelmiszer, kereskedelmi eszköz is volt az amerikaiak és a spanyolok között. Legkedveltebb a sárgásfehér színű tewabab.

Az Újvilágban termesztett tök legismertebb fajtája körte formájú, zöld-fehér csíkos, kb. 60 centis. Egészben vagy csíkokra vágva, szárítva tárolták. Az indián konyha gazdag kínálatából olyan recepteket választottunk, amelyekhez itthon is valamennyi alapanyag megkapható.

Végül egy magyar élmény:

Márton András indiánokkal kapcsolatos élményeit osztotta meg velünk

A pécsi színművész Amerikában is oktatott egyetemen, méghozzá színművészeti technikákat. A kint kipróbált metódus lényege az volt, hogy a színészeknek különböző állatok bőrébe kellett bújniuk. Mindenki lázasan gyakorolt a próbák során, kivéve egy indián fiút, aki nem volt hajlandó részt venni a foglalkozásokon. A tanoncoknak a választott állatok bőrét is magukra kellett ölteniük, az indián hallani sem akart ilyesmiről. Azonban mikor elérkezett az előadás, a fiú olyan hihetően adta elő a medvét, hogy szinte maga volt a medve. Neki mindez a vérében volt – erre európai ember képtelen.