Szeretettel köszöntelek a Világkonyha Klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Világkonyha Klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Világkonyha Klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Világkonyha Klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Világkonyha Klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Világkonyha Klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Világkonyha Klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Világkonyha Klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Régi vízimolnár család leszármazottja, ősei Dél-Somogyban négy-ötszáz éven keresztül űzték ezt a mesterséget. Édesapja volt Bárdudvarnokon az utolsó vízimolnár, ő is ott született 1938-ban, ma újra ebben a faluban él, ha éppen nem járja a világot.
– Hogyan lett vége a több száz éves családi hagyománynak?
–
Államosították a malmunkat 1949-ben, és édesapám kuláklistára került.
Attól kezdve a félelem határozta meg az életünket, még attól is féltem,
hogy felvesznek-e gimnáziumba a származásom miatt. Meg kellett
hamisítani a születési anyakönyvi kivonatomat, mert az volt beírva az
apja foglalkozásához, hogy malomtulajdonos. Persze a tulajdonos azt
jelentette, hogy ketten az öccsével dolgoztak, őrléskor néha tizenöt
órát is, és ha kellett, ugyanúgy zsákoltak, mint a molnárlegények. A
hamis iratba azt írták, hogy apám molnársegéd, így egyből munkás
származású lettem. A félelem ellenére a gyerekkorom jól telt, rengeteget
olvastam, elsősorban szépirodalmat és történelmet, amellett sportoltam,
elég jól fociztam és atletizáltam.
– A szabadságharc idején tizennyolc éves volt, éppen forradalmárkorú. Részt vett harcokban?
–
Kaposváron jártam gimnáziumba, ott ért ’56, meg voltam róla győződve,
hogy 1848–49 kezdődik újra, nekem ott kell lennem. Október 25-én
stoppal, teherautókkal fölmentem Pestre, ott aztán sodródtam ide-oda,
kaptam fegyvert és a Corvin köztől a körúton át a Kálvin térig, Rákóczi
útig mindenütt megfordultam. Oda mentünk, ahol lövöldözést hallottunk,
néha elbújtunk, néha lőttünk, nem sok kárt tettünk az orosz hadseregben.
De mégis, akkor a magyarságban volt tartás, és a tizenévesek, főleg a
szakmunkástanoncok harcoltak a legbátrabban. Mikor vége lett, nagy
nehezen vissza tudtam menni Kaposvárra, de a gimiben mindenki tudta,
hogy fenn voltam, és harcoltam. Meg is súgták, hogy tudnak rólam, jobb,
ha elmegyek, nehogy elkapjanak. Tényleg kerestek is, de akkor már a
nagyszüleimnél laktam, és november végén úgy döntöttem, kiszököm
Nyugatra.
– Hogyan boldogult?
– Ausztriában
érettségiztem egy magyar gimnáziumban, aztán Svájcba kerültem, Genfbe,
ott szereztem egyetemi végzettséget, egyet gazdasági szakon, egyet
szociológiából és egyet pszichológiából. Tanulmányaimat doktorátussal
zártam Párizsban, szociológiai munkát írtam az étkezési szokásokról, a
nemzeti konyhák nyelvezetéről. Franciaországban nagy divatja volt a
gasztronómiának, és engem mindig vonzott, hogy mi a fene ez a nagy
sznobság az ételek és borok ismeretében. Elkezdtem tanulmányozni ezt a
területet, és rájöttem, hogy minden nemzeti konyha, valamely nemzet
kultúrájának a nyelvezete. Szerencsém is volt, hogy tanulmányaimat olyan
országokban végeztem, ahol hagyománynak számít az étkezési kultúrával
tudatosan foglalkozni. Később létrehoztam egy kutatóintézetet, amely
szociológiai kutatásokat, piacfelmérést végzett nagyvállalatok számára.
Eközben sokat megtanultam a piacbefolyásolás lélektani hátteréről.
– Mikor került a Távol-Keletre, és mivel foglalkozott ott?
–
A nyolcvanas évek elejétől majdnem húsz évet éltem a világnak azon a
táján. Mint gasztronómiai szakértő dolgoztam nagy szállodák és
repülőtársaságok tanácsadójaként. Mivel kezdetben semmilyen ismeretségem
nem volt, sem komolyabb tőkém, amit be tudtam volna fektetni, hogy
megismerjenek, kitaláltam magamnak egy marketingfogást. Nemzetközi
gasztronómiai találkozót szerveztem, ahol a kínai konyha és a francia
borok egymáshoz illesztése volt a középpontban. Óriási sikere lett,
attól kezdve bárhova mentem, Thaiföldre, Indonéziába, Szingapúrba, már
mondhattam, hogy én vagyok annak a találkozónak a szervezője, szívesen
foglalkoztattak. Ez a munka évente hat hónapos elfoglaltságot jelentett,
a maradék hat hónapban pedig kedvtelésemnek éltem, a magyar őstörténet
és ősvallás kutatásával foglalkoztam. Elmentem Tibetbe, Ujguriába,
Mongóliába. Kőrösi Csoma gyerekkoromnak nagy eszményképe volt, elmentem
oda is, ahova ő nem tudott eljutni. Sok különböző kis néppel éltem
együtt rövidebb ideig, velük laktam a sátraikban, jurtáikban, rengeteget
tanultam közöttük. Hat hónapig buddhista szerzetes is voltam.
– Oda csak úgy be lehet állni pár hónapra?
–
Igen, sőt Thaiföldön minden férfinak, mielőtt bevonul katonai
szolgálatra, három hónapig szerzetesként kell élnie. Ugyanezt megtettem
Japánban, ahol egy sintó templomban éltem szerzetesként, és Tibetben
szintén. Azért tartottam fontosnak ezeket a tapasztalatokat, mert
sohasem csak az érdekelt, hogyan születik meg egy érdekes receptből az
étel, meg hogyan lehet azt a sznobok szintjén, a legmagasabb áron
eladni, hanem megkíséreltem mögé nézni, megismerni az étkezés, a
konyhaművészet bölcseleti alapjait is. Kíváncsi voltam, miért így
alakult ki három-négyezer év alatt a kínai konyha, miért vonul végig
rajta minden változástól függetlenül a jang és jin egysége, érdekelt,
miért olyan meghatározó a japán konyhában a szépség elve és így tovább.
– Mikor jött haza?
–
A rendszerváltás után, 1991-ben. Szép reményekkel, sok tapasztalattal
és segítő szándékkal érkeztem, de azt kellett tapasztalnom, hogy itt nem
úgy működnek a dolgok, mint máshol, itt semmi nem az, aminek látszik.
Ezt a népet lelkileg megbetegítették, és ez a betegítés ma is folyik.
Nem véletlen, hogy egy francia kutatás szerint mi vagyunk a leggyengébb
nemzettudatú nép Európában. Ahogy a testi bajok esetén is fontosabbnak
tartom a megelőzést a gyógyításnál, úgy ebben az esetben is így
gondolom. Már az óvodásoknak is Donald kacsáról meg Miki egérről
beszélnek, és nyomják nekik a gyerekek lelkét globalizáló DVD-ket,
ahelyett, hogy népmeséinket, legendáinkat mesélnék nekik, amelyek
szépek, és a gyerek képzeletét megragadják. Az ételeknél körülbelül
ugyanez a helyzet.
– Aki az ételkészítés és fogyasztás művészetét tanítja egy főiskolán leendő vendéglátósoknak, mit tehet ez ügyben?
–
Mikor gasztronómiát tanítok – éppen ma délután is a távol-keleti
konyháról tartok órát –, mindig lemegyek a gyökerekig. Ugyanígy meg kell
ismernünk saját gyökereinket is. Most fejezek be egy könyvet A magyar
konyha filozófiája címmel. A kínaiaknak kétezer-ötszáz évvel ezelőtt
megírta ezt már Konfuciusz, ezzel kezdődött az ő útjuk, utána
alakították ki saját konyhaművészetüket. A franciák kétszáz éve tették
meg ugyanezt. Ezzel szemben a magyar konyha ugyanúgy áll, mint a magyar
foci vagy a politika, vagy a közgondolkodás: teljes zűrzavar van a
fejekben arról, hogyan tovább. Ha megkérdeznénk erről Budapest legjobb
szakácsait, nem nagyon tudnának mit mondani. Ugyanígy, ha megkérdezzük
az embereket a magyarságról, nemzettudatról, hasonló a helyzet. A
piros-fehér-zöldre még emlékeznek, de ha már a turul sólyomról kell
beszélni vagy az árpádsávos zászlóról, van, aki megijed. Minden nagy
nemzeti ünnepen, mikor a Kossuth térre behozzák a zászlóinkat, első
közöttük az árpádsávos zászló. Micsoda tudathasadásos állapot él a
magyar közéletben! Ugyanez van a gasztronómiában is, és sajnálatosan
ezt nem nagyon veszik észre, akik tanítják. Úgy érzem, egyedüli
fecskeként próbálok ezen változtatni, megtanítom a hallgatóimnak, mit is
jelent a konyhaművészet egy nemzet kultúrtörténetébe ágyazva. Az
ételeivel ugyanúgy kifejezi magát egy nép, ugyanúgy beszél magáról, mint
a táncaival vagy a zenéjével. Legyünk tisztában azzal, hogy a mi
kultúrtörténetünk több ezer évre visszamegy, és azt például a lovas
kultúrájú hunok nagyon szépen képviselték már kétezer évvel ezelőtt,
amit a kínai krónikák le is írnak. Ezzel szemben azt hallom valamelyik
SZDSZ-es politikustól, hogy ha valaki a hunokat a magyarok rokonainak
tartja, az neki fasizmussal ér fel. Ezt ki meri mondani, és senki nem
tiltakozik. Ma már ott tartunk, hogy a történelemtanárok nemzettudata is
zavart.
– Az ételkészítésben, étkezési szokásokban milyen módon jelenhet meg a néplélek?
–
Mondjuk, ha visszamegyünk a lovas kultúrákig, igen sok áldozati üstöt
találtak a Pekingtől nem messze lévő Ordostól egészen a
Kárpát-medencéig, az utolsót tavaly éppen itt Balatonlelle környékén.
Ezek az üstök fontos dolgot árulnak el, azt, hogy mi az áldozati
ételeinket főztük, nem pedig sütöttük, mint az európaiak. Ez igen nagy
gondolkodásbeli különbséget jelez, két ellentétes alapelvet. A főző
népek az összhangot keresik tűz és víz között, ebből lesz a leves, vagy a
párolt étel, a pörkölt. Ahol sütnek, ott viszont a kizárásos
tökéletességet keresik, ami az európai vallásokra, és kultúrákra
jellemző. Úgy gondolkoztak, hogy a négy alapelem, tűz, víz, föld és
levegő közül a tűz a legtökéletesebb, az áll legközelebb Isten
természetéhez, tehát az áldozati ételt csak sütni lehet. Ez a
gondolkodás az alapja az anyagelvű tudományoknak is, ott is kizárásos
alapon keresik a tökéletességet. Összehasonlítanak két dolgot, a
jobbikat kiválasztják, azt megint ütköztetik egy másikkal, és megint
kiválasztják a jobbat. Ez az alapja a technikai fejlődésnek is. Ezzel
szemben távol-keleten, és a lovas népeknél az összhang keresése
határozta meg a gondolkodást. Ugyanígy a hun-magyar ősvallásban, és ez a
konyhánkban is megjelenik. A zűrzavar éppen abban mutatkozik meg, hogy
ma már sokkal gyakrabban rántunk és sütünk, meggyengültek ősi
gyökereink. Nemzeti jelképeinkkel már nem azonosulunk érzelmileg, már
csak üres jelnek tekintjük őket. Pedig ahogy az egyén, úgy egy nép is
annál gazdagabb lelkileg, minél több jelképet tud magába fogadni, minél
többel tud azonosulni.
Boros Károly
Demokrata
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!